Chapter 12.

HOPE U LIKE IT!:))))

Vigyorogva léptem az ajtóhoz, majd lassan kinyitottam.
- Szia - köszöntem.
- Rég láttalak - dőlt lazán az ajtófélfának, majd benyomult mellettem.
- Fáradj beljebb - mondtam sóhajtva, majd becsuktam az ajtót. - Anya! - kiáltottam el magam. Megjelent a konyhaajtóban, majd csodálkozva nézett Harryre. Talán mondanom kellett volna Harrynek, hogy felénk csoda egy két méteres ember?
- Ööö, 'napot. Harry vagyok, a lánya egy barátja - kezet fogtak, én pedig idegesen rágcsáltam az ajkam.
- Szia, Harry. Öröm téged megismerni. Milyen az idő odafent? - kérdezte. Csúnyán néztem rá, majd a kezembe temettem az arcom.
- Gondolom olyan, mint odalent - válaszolta Harry. - Nyugalom, már megszoktam, Törpe - fordult felém vigyorogva.
- Fogd be, Colos - mosolyogtam idétlenül.
- Szóval, nem sokára kész a süti. Megvárod?
- Süti? Süti az jó. Megvárhatom.
- Nagyszerű! - ment vissza a konyhába, Harry pedig valamilyen eszement okból kifolyólag követte Őt. Így kénytelen voltam én is utánuk menni.
- Hány éves is vagy? - kezdeményezte anyu a beszélgetést.
- 23 - válaszolt Harry rám nézve.
- MENNYI? - kérdezte anyu, s megpördült, miután berakta a süteményt sülni.
- Azt akarta mondani, hogy 19 - hebegtem.
- 23? - kérdezte anyu döbbenten. Először azt hittem, hogy a korkülönbség a baja, és hogy megmondja, hogy nem barátkozhatok vele, amikor... - Hát, nem nézel ki annyinak - mondta, én meg szinte hallottam, ahogy egy egész szikladarab gördül le a szívemről.
- Ó, hát... Ezt jó tudni.
- Anyu, felme... - kezdtem volna, de addigra már belelendült.
- A családoddal élsz?
- Nem. Egyedül élek.
- Testvér?
- Nincs, de van egy aranyos keresztlányom - mosolyodott el boldogan, s rögtön rájöttem, hogy imádja Őt.
- Hány éves?
- Három - mondta még mindig mosolyogva.
- Nekem ezt miért nem mondtad?
- Nem kérdezted.
- De hát...
- Most már tudod - zárta le a témát határozottan.
- Na és mit dolgozol? - kérdezte anyu, s én magam is kíváncsian fordultam felé, mert erről még sose beszéltünk.
- Nos, személyi edző vagyok.
- Komolyan? - vontam fel a szemöldököm.
- Ja.
- Érdekes - mormogtam halkan. Személyi edző? Ki gondolta volna? Hát, én nem. Sosem láttam még Őt munka közben, pedig általában elég sokszor vagyok ott én is az edzőteremben. Mindegy, lehet hogy máshol dolgozik.
- Kérsz valamit inni vagy valami? - kérdeztem.
- Hát, ezzel már elkéstél, de amúgy nem, köszi - vigyorgott. Megforgattam a szemeimet, s felmosolyogtam rá. Már majdnem mondott valamit, amikor anyu közbeszólt.
- Na és Harry... Mi újság a lányokkal? - kérdezte. Döbbenten meredtem rá. Hogy mer ilyet megkérdezni? Azért még sem... Úristen, anyu! Hagyd abba!
- Ööö, jelen pillanatban megvagyok egyedül - válaszolta Harry. - Izé, merre találom a mosdót?
- Emelet, balra. Megtalálod.
- Oké - ahogy elhagyta a konyhát, anyunak támadtam.
- Ne hozz kellemetlen helyzetbe!
- Mi volt ebben kellemetlen? Csak megkérdeztem valamit.
- De anyu! - nyüszítettem.
- Rendes srác - folytatta. - Nem értem eddig miért titkoltad.
- Talán mert majdnem leharaptad a fejem, amikor megtudtad, hogy létezik! Plusz még edzőterembe se engedtél - biggyesztettem le az ajkaimat.
- Sajnálom. Rossz napom volt - szabadkozott. - Gáz, ha azt mondom, hogy Őt jobban bírom, mint a barátod? Vagy nem kellene ilyet mondanom, mint anyának?
- Ne már - nevettem halkan.
- Komolyan mondtam.
- Tudom.
- És nem baj?
- Miért lenne baj? Én jobban szeretem a barátom és ez a lényeg.
- Ez igaz - mosolygott. Harry visszatért a konyhába, majd körbefordult.
- Lemaradtam valamiről?
- Semmiről - vágtam rá, mire felvonta a szemöldökét.
- Kész a süti. Kértek?
- Naná! - lelkesedtem be, majd a kezembe fogtam egyet és bekaptam.
- Az még forró - tájékoztatott anyu egy kissé elkésve ezzel. Felmutattam a hüvelykujjam, miközben könnybe lábadt a szemem. Lenyeltem az egészet, ami végig égette a nyelőcsövemet, de semmi gond, túléltem.
-Vizet - leheltem, s anyu már töltötte is a poharat és a kezembe nyomta. Gyorsan megittam, majd kértem még egy kicsit. - Köszi - mondtam hálásan.
- Minden oké? - fürkészett Harry.
- Ja. Csak egy kissé leégett a szám, de azonkívül semmi gond - válaszoltam fújtatva. Elmosolyodott, de úgy, hogy tisztában voltam vele, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.
- Felmegyünk?
- Ja.
- Vigyetek sütit - szólt ránk anyu, majd elővett egy tányért és pakolt rá párat, aztán Harry kezébe nyomta.
Elindultam fel az emeletre, s félúton megtorpantam és visszanéztem. És bizony Harry a fenekemet nézte. Felvonta a szemöldökét, majd felpillantott, én meg pislantottam párat. ELPIRULT.
- Ne nézd a hátsóm - nem bírtam ki nevetés nélkül.
- Attól, hogy barátod van, ez még megengedett - zavartan nézett rám.
- Behalok, elpirultál és zavarban vagy - nevettem hangosan.
- Inkább menj tovább! - szólt rám vigyorogva, s megcsóválta a fejét.

- Szóval, ez lenne a szobám - álltam meg az ajtó előtt. - Szabályok is vannak, ha belépsz oda.
- Na ne szórakozz - röhögött, ám látva a komoly képem, visszafojtotta a nevetést.
- Ne nyúlj semmihez - kezdtem. - Mármint, hozzányúlhatsz akármihez, de a fiókjaim tabuk a számodra. Érthető vagyok?
- Rejtegetsz valamit? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem, de nem szeretem, ha valaki a cuccaim közt kotorászik.
- Rendben. Ennyi? Azt mondtad szabályok, de ez még csak egy volt.
- Ennyi - ráncoltam a szemöldököm, majd kinyitottam az ajtót és előreengedtem Harryt.
- Nocsak. Rózsaszín falak?
- Lila.
- Ez rózsaszín!
- Világos lila.
- Rózsaszín!
- Ne vitatkozz! Ha én azt mondom lila, akkor az úgy is van! - vakkantottam. - Amíg az én szobámba vagy, az én szabályaimat követed. Kettes számú szabály: Sose ellenkezel a szoba tulajdonosával.
- Ezt most találtad ki? - fordult felém döbbenten.
- Igen - bólintottam elégedetten.
- Meglátszik. Nagyon béna - röhögött ki jóízűen, egészen addig, amíg meg nem legyintettem a karját a kezemmel.
- Fogd be - nevettem. Rám vigyorgott, majd beljebb lépkedett a szobámba. Egyébként Harry a két méterével, egészen furán nézett ki a szobámban. Egyszer majdnem lefejelte a lámpát, de végül is még időben kitért előle.
- Basszus, lelóg a lábam az ágyadról! Hogy férsz te el ezen?
- Ha nem tűnt volna fel, én nem vagyok akkora, mint te.
- Jó, ez igaz, de akkor is. Nekem ez túl rövid.
- Nem mindegy? Úgy se te alszol itt - vigyorogtam rá, majd leültem az ágy szélére, ő meg ott terpeszkedett. - Nem vennéd magad kisebbre?
- He? - fordult felém.
- Túlságosan elterültél, nincs helyem - mutattam rá a tényre, miszerint örültem, hogy lebírtam ülni.
- Ja. Így jártál - vont vállat, majd lecsukta a szemeit és még jobban elterült.
- Harry, nem aludni jöttél ide! - szóltam rá, majd megfogtam a lábát és arrébb pakoltam. - Azonnal menj arrébb. Elfelejtetted, hogy kinek a szobájában vagy? - kérdeztem dühösen és taszigálni kezdtem az oldalánál fogva.
- Megtennéd, hogy kiszállsz a bordáim közül? - vonta fel a szemöldökét, majd kinyitotta a szemeit és rám pillantott. Elvettem a kezem az oldaláról, majd durcásan összefontam a karjaimat magam előtt.
- Menj arrébb - mondtam bosszúsan. Arrébb mozdult egy milliméterrel körülbelül, mire felkiáltottam. - Te vagy a második személy az életemben, aki se-perc alatt feltud bosszantani!
- Ki az első? - kérdezte nevetve.
- A bátyám - mormogtam. - De nem ez a fontos! Hanem, hogy egy seggfej vagy! - szórtam szikrákat a szemeimmel, majd egy hatalmasat csaptam a mellkasára. Vagy legalábbis én azt hittem, hogy hatalmasat.
- Basszus, Brooklyn - emelte a kezét a mellkasához és megdörzsölte azt. - Az a mellem volt! - nézett rám komolyan, belőlem pedig kirobbant a nevetés és a hátamra vágtam magam. Csak hogy alattam volt a lába. Fájdalmasan felnyögtem, s inkább felültem vissza. - Na jó. Tessék, örülj - mondta, majd arrébb húzódott, én pedig vigyorogva melléfeküdtem.
- Köszönöm. Igazán kedves, hogy a saját ágyamon adsz nekem helyet - mondtam gúnyosan, ő pedig bólintott, miközben az ujjaival babrált.
- Szerintem az anyukád bír engem - váltott témát, s rám pillantott.
- Aha, határozottan - helyeseltem. - Jobban, mint Jaredet - tettem hozzá, pedig úgy volt, hogy ezt nem mondom el neki.
- Csak szívatsz, ugye? - röhögött hangosan. Mosolyogva megráztam a fejem. - Durva. Fogadjunk, hogy te is jobban bírsz engem.
- Akkor már el is vesztetted ezt a fogadást - vigyorogtam rá, mire megforgatta a szemeit. - Őt szeretem, téged meg csak bírlak.
- Kedvelsz.
- Mondhatni.
- Szeretsz.
- Nem.
- Dehogynem. Már a szívedbe zártál.
- Ahogy te is engem - nevettem, majd feltornáztam magam ülőhelyzetbe. Micsoda beszélgetés.
- Te vagy az egyetlen lány haverom - vallotta be, én meg elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Nem hiszek neked - ráztam meg a fejem.
- Komolyan. A többi mind fiú - mondta, s ő is felült. A lába kilométeres volt, de inkább nem jegyeztem meg. Majd később.
- Személyi edző vagy, nem? Nincs lány, akit... - be sem fejeztem a mondatot, de ő már a fejét rázta.
- Vannak lányok, de ők nem a haverjaim vagy a barátaim, vagy egyéb.
- Na és, hányat fektettél már le közülük? - kérdeztem csak úgy mellékesen. Döbbenten meredt rám.
- Egyet sem.
- Nem hiszem el.
- Brooklyn! - szólt rám. - Komolyan mondtam. Nem olyan vagyok. Már a feltételezés is sért - tette hozzá sértődötten. - Ezt gondolod rólam?
- Nem - ráztam meg a fejem.
- Na persze - mondta csalódottan.
- Rendben. Sajnálom, hogy ilyet mertem feltételezni - sóhajtottam fel, mert evett a bűntudat, hogy megbántottam. Milyen gyenge lelkű vagyok! - Miért van ilyen hosszú lábad? - tereltem a témát.
- Miért van ilyen rövid lábad? - kérdezett vissza mosolyogva. - Csak 40 centi a különbség köztünk. Körülbelül - ráncolta a szemöldökét, miközben gondolkodott.
- 40?
- Az nem is olyan sok - mondta.
- Dehogynem. Egy törpének érzem magam melletted - biggyesztettem le az ajkaimat, aztán döbbenten meredtem a kicsapódó ajtóra, amin apu lépett be.