Chapter 21.

HOPE U LIKE IT!:)

1-2 hónapja nem voltam jóban Harryvel, de már kezdtem hozzászokni a helyzethez. Hogy nincs Harry. Harry eltűnt. Elnyelte a szerelem rózsaszín köde. Engem pedig itt hagyott. Hát köszi.
Jó, mondjuk megismerkedtem egy sráccal, aki rendes, de... Ő nem olyan, mint Harry. A baj az, hogy mindenkiben őt kerestem. De sose találtam senkiben.

És hiányzott.

De rájöttem, hogy ő megvan nélkülem. Oké, lehet, hogy az utóbbi találkozásunknál egy kicsit megbántottam. De mit számít? Ő is megbántott már engem sok mindennel. Ő se kért sose bocsánatot. Nem jött át, hogy megöleljen, azt mondja, hogy "Sajnálom, Szépségem" és kibéküljünk. Ez elmúlt. Talált mást. Rendben. Én is találtam.

Szatyrokkal a kezemben lépkedtem a lakásom felé, amikor Ashley lépett ki a szomszédból, Harryvel a háta mögött. Na még csak ezt hiányzott. Komolyan.
- Szia - köszönt Ashley mosolyogva.
- Szia - köszöntem vissza, miközben a zárral bajlódtam.
- Akkor én megyek - fordult Harryhez, aki addig engem vizslatott. - Szeretlek - hallottam a mormolását.
- Szia - hallottam Harry hangját, mire majdnem elröhögtem magam. Szegény lány. Mit érezhetett, hogy nem hallotta viszont Harrytől azt a bizonyos szót? Nem néztem rájuk, mert biztosan elnevettem volna magam, csak kinyitottam az ajtót, majd miután bepakoltam, ismét az ajtóhoz léptem. Addigra már eltűnt Ashley, viszont Harry még mindig az ajtóban állt.
- Mi újság? - kérdezte.
- Ne tegyél úgy, mintha érdekelne.
- Pedig érdekel.
- Gondolom mennyire - becsuktam az ajtót, még mielőtt válaszolhatott volna. Most én rontom el a barátságunkat vagy Ő? Néha már magamat hibáztattam.

A következő két hétben néha összefutottunk, váltottunk pár szót. Normális szót. Elmondtam, hogy megismerkedtem Willel, aminek örült, vagy legalábbis azt mutatta, hogy örül. Ő is mesélt, azt mondta jól el vannak Ashleyvel. Aminek én nem örültem, de az már mindegy.
Innentől kezdve, ahányszor összefutottunk, annyiszor dumáltam én Willről, ő meg Ashleyről. Rájöttem, hogy ezzel mindvégig a másikat akartuk idegesíteni, és ahogy néha elnéztem az arcát, miközben én Willről beszéltem, látszott rajta, hogy idegesíti is.
És szerintem ő is élvezte, ahogyan én reagálok Ashleyre.

Eddel elmentünk bulizni, amiről másnap már tudott Harry is. Hát persze, hogy tudott róla, Ed mindent azonnal elmondott neki. Vagyis Harry kiszedte belőle.
- Milyen volt a buli? - kérdezte, miközben neki dőlt az ajtófélfának.
- Jó. Igaz, leöntöttek, de jó volt - legyintettem. Elvigyorodott.
- Leöntöttek?
- Nem vicces.
- Dehogynem - nevetett, majd mikor megcsaptam, abbahagyta. - Jó, rendben. Na és hol hagytad Willt? - komorult el az arca.
- Ő... Otthon maradt.
- Nem a bulizós fajta?
- Nem.
- Még szerencse.
- Mi?
- Semmi - tartotta maga elé a kezeit, majd mosolyogva nézett rám. - Csak jobban örülök, ha Eddel vagy.
- Ja, mert akkor mindent megtudsz tőle.
- Pontosan - vigyorgott. - Örülök, hogy összebarátkoztatok.
- Hát még én - mormogtam. - Na, mennem kell, mert Will ma este átjön és még csinálnom kell... Dolgokat.
- Dolgokat? - kérdezett vissza. Igazából már nem kellet csinálnom semmit.
- Igen. Dolgokat.
- Értem - bólintott, aztán megakadt a tekintete a karkötőmön, amit még tőle kaptam. Mosolygott, én pedig megráztam a kezem, majd lehúztam a pulcsim ujját. Másodpercek alatt elromlott a kedvem, ahogy eszembe jutott, hogy akkor még milyen jó volt minden. Nem úgy mint most.
Nem veszi észre, hogy minden elromlott? Mióta a képbe jött a barátnője, azóta minden rossz?! Nem veszi észre, hogy ez engem milyen rosszul érint? Hogy hiányzik? Attól függetlenül, hogy néha beszéltünk pár szót.
- Akkor én... - mormoltam, felpislogtam rá a már könnyes szemeimmel.
- Brooklyn... - kezdte volna, ám megráztam a fejem és becsuktam az ajtót előtte. Nem akartam sírni miatta már megint, mégis megtettem.

Nem jött aznap Will, ugyanis lemondtam valami irtó béna kifogással. Aztán sírtam egy jót.
Végül megígértem magamnak, hogy nem fogok többet sírni miatta. Soha többet.
Röpke 1 nap szomorkodás után, elhatároztam, hogy ismét edzőterembe fogok járni. És nem fog érdekelni, hogy ott lesz. Legyen. Nem fog érdekelni.
Ja, persze. Ez egészen addig tartott, amíg be nem léptem a terembe és meg nem láttam őt félmeztelenül, izzadtan, ivás közben. Hatalmasat dobbant a szívem, komolyan, még én is meglepődtem rajta, hogy mi van velem.
Nyugodtságot színlelve lépkedtem a futópadhoz, majd miután lepakoltam, felálltam rá. Épp elakartam indulni, amikor megszólított. Ki gondolta volna, hogy észre fog venni?
- Szia - köszönt.
- Szia - bólintottam.
- Örülök, hogy újra itt vagy - mondta, én pedig elmosolyodtam.
- Én is.
- Szóval, csak azt akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved valahová elmenni a hétvégén?
- Nem ér rá a barátnőd? - csúszott ki a számon, mire megvillantak a szemei és dühösen nézett rám.
- De rá ér, csak én veled akarok menni!
- Nos, nem. Programom van.
- Ja, persze, biztos - bólintott gúnyosan, mire idegbeteg módon leugrottam a padról. - Most elakarsz menni?
- Igen!
- Hát nem fogsz! - dühösen megragadta a karomat, majd maga felé fordított. Az edzőterem közepén álltunk, körülöttünk jó pár kíváncsi tekintettel és úgy tűnt üvöltözni fogunk egymással. - Gyerünk. Beszéljük meg, hogy mi a bajod lassan két hónapja! - kiáltotta.
- Biztos kíváncsi vagy rá? - ordítottam. - Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy magasról teszel arra, hogy mi van velem!
- Ó, szóval most azt mondod elhanyagollak?
- Igen, pontosan ezt mondom! Elhanyagolsz!
- Én? Én hanyagollak el? - nevetett kínosan, miközben körbefordult. - Érted. Én hanyagolom el - szólt oda egy embernek, majd megdörzsölte a halántékát, még mielőtt visszafordult volna hozzám. - Csak hogy tudd, te hanyagolsz el engem! - üvöltötte az arcomba.
- Én?? Nem veszed észre, hogy a hülye kis barátnőd mindent elrontott? - valószínűleg kidagadt egy ér a homlokomon, de nem zavart, jól esett üvöltözni. - Elegem van Ashleyből! - visítottam.
- Nekem meg Willből! Akárhányszor találkozunk csak róla tudsz beszélni! Will így, Will úgy. Hát tudod mit? Leszarom Willt! - ordította teljes hangerővel, körülbelül már mindenki bennünket bámult.
- Úgy, ahogy leszarsz engem is? - üvöltöttem. Mindketten hevesen lélegeztünk, miközben egymást néztük. - Szerintem felejtsük el egymást!
- Rendben, már meg is történt! - idegesen a hajába túrt.
- Csodálatos.
- Nagyszerű.
- Pazar.
- Hát ez oltári - szólalt meg valaki, mire mindketten felé kaptuk a fejünket és gyilkos tekintettel néztünk rá. - Nem szóltam - tartotta fel a kezeit.
- Akkor ezt megbeszéltük - mondtam dühösen.
- Még nem végeztünk, ugye tudod? - nézett rám ingerülten, körülbelül 5 centi választott el bennünket.
- Miért? Mit akarsz még? - üvöltöttem ismét, aztán ledöbbentem, amikor magához rántott és még mielőtt bármit is tehettem volna, megcsókolt.