Chapter 22.

HOPE U LIKE IT!:) 

Komolyan. Megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam. Páran körülöttünk tapsolni kezdtek, aztán a fejemben megjelent egy tábla, rajta hatalmas betűkkel, "MIT MŰVELSZ?" szöveggel. Kinyitottam a szemeimet, majd kezeimet a mellkasára raktam és eltoltam magamtól.

- Mit csinálunk? - kérdeztem halkan.

- Épp megcsókoltalak - válaszolt suttogva.

- Jó, erre magamtól is rájöttem - mormoltam. - Neked barátnőd van!

- Már nem sokáig.

- Tessék?

- Jól hallottad.

- Miért csókoltál meg? - kérdeztem. - Nem. Ne válaszolj. Fel kell dolgoznom.

- Minden oké? - vigyorgott. Volt képe vigyorogni.

- Nem. Most csókoltál meg! És én visszacsókoltam. Te jó ég - élesen beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam. - Várj! Megcsókoltál.

- Igen. Meg. Te pedig pánikba estél egy csók miatt - nevette el magát, miközben megfogta a pólóját és magára vette. 

- Nem estem pánikba - ellenkeztem. - Hogy volt képed megcsókolni?
- Hát így - vont vállat. - Megtegyem még egyszer?
- Ugyan, kérlek. Nem akarom, hogy megfájduljon a derekad - gondoltam oldom a hangulatot egy kis viccelődéssel, és úgy tűnt sikerült is, mert apró mosoly jelent meg az arcán. - Azért még haragszom. Te engem ne csókolgass, amikor két hónapig elhanyagoltál a nyomi barátnőd miatt.
- Összezavarodtál?
- Nem, Harry. Dehogy - csattantam fel.
- Jó, sajnálom. Többet nem fordul elő - mosolygott édesen, mire megforgattam a szemeimet. - De azért jó volt?
- Hát, lehetett volna jobb is - válaszoltam, mire felnevetett, aztán megcsóválta a fejét.
- Istenem, de hiányoztál - kapta el a karom, majd vigyorogva magához húzott és szorosan megölelt.
- Te is nekem - szipogtam a mellkasába, mire eltolt magától és szomorúan nézett rám.
- Ne sírj, Szépségem - mormolta.
- Akkor ne mondj ilyeneket - zokogtam, miközben belemarkoltam a pólójába és magamhoz húztam.
- Shh, bébi - simogatta a hátam nyugtatón.
- Ne becézgess, mert megőrülök - mormoltam a mellkasába, s pár pillanat múlva rájöttem, hogy épp egy edzőterem közepén vagyunk, úgyhogy eltoltam magamtól és megtöröltem a szemeimet.
- Most gondolom eljutott a tudatodig, hogy az edzőteremben vagyunk.
- Igen, szóval most már hagyjál - jelentettem ki. Megcsóválta a fejét, majd felnevetett és a futópadok felé bökött. Úgyhogy futottunk. Ketten. Ismét.

*

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam az elmúlt két hétben Harry csókjára. De még mennyire, hogy gondoltam! Viszont erről neki nem kell tudnia.

Ő nem hozta szóba, én nem hoztam szóba. Ez így volt rendjén.

Harry elvállalta az edzésem. Úgy értem, most már Ő az én személyi edzőm, miután nyavalyogtam neki egy hétig, hogy nekem kellő támogatás kell ahhoz, hogy ne hagyjam abba. Úgyhogy végül szem forgatva, de beleegyezett. Viszont én nem gondoltam bele, hogy Ő mekkora állat is valójában. Azt hitte, hogy valami terminátor vagyok, aki mindent bír. Ja, persze.

Hát nagyot kellett csalódnia. Nem tudta, hogy mit vállal. Az a gond, hogy én se tudtam. Voltak jó pillanataink, amikor csendesen edzettem, miközben Ő elégedetten figyelt. Viszont voltak rossz pillanatok is, a rossz napjaimon, amikor semmihez se volt kedvem, Ő pedig jött a futtatásával, úgy értem, a sporttal. Én pedig hisztiztem, mire Ő leordította a fejem, hogy "így semmire se fogunk menni!!". És volt, amikor neki volt rossz napja, akkor értelem szerűen nekem is az lett egy-egy edzése után, ugyanis halálra dolgoztatott. Ezek után én ordítoztam vele, ha még maradt erőm. Szóval így éltünk mi, "békességben", miután kibékültünk.

Szakított a nyomi barátnőjével, mire a csaj hisztizett egy sort neki, aztán Harry rávágta az ajtót, míg én a háttérben jót nevettem. Aztán Harry is, velem együtt.

Egy ideig még haragudtam rá egy kicsit, persze, ugyanúgy beszéltem vele, csak... Hát, néha kissé kiakadtam. Elég gyorsan. Végül Harry egy nap csak úgy beállított hozzám, én pedig már megijedtem, hogy megint edzeni akar, amikor úgy is totálisan ki voltam készülve már, de aztán megnyugtatott, hogy csak beszélgetni akar. És akkor elmondtam neki mindent. Hogy mennyit sírtam, hogy milyen érzéseim voltak. Mindent.

Voltak helyzetek, amikor én épp valahol máshol jártam, egészen pontosan az edzőteremben. Mármint fejben. Harry előtt. Miközben megcsókol.

Na, ilyenkor volt az, hogy Harry zavartan pislogott rám, én pedig csak mosolyogva néztem magam elé.

- Mi az? - kérdezte, miközben leparkolt egy parknál. Edzeni fogunk. Hű, de várom.

- Semmi - vágtam rá egyből, majd megráztam a fejem és rámosolyogtam. Kissé arrébb húzódott, majd kikapcsolta az övét, míg én is a sajátomat. - Szóval, akkor edzünk?

- Hmm - kaptam tőle egy "Nem tudom mi bajod, de rohadtul furcsa vagy" pillantást, majd kiszállt a kocsiból. Követtem a példáját, majd megkerültem a kocsit és megálltam mellette. - Igen. Edzünk.

- Egy parkban? - kérdeztem, majd megfogtam a felém tartott vizes üveget és belekortyoltam.

- Ja, a természet lágy ölén - mormolta, én pedig félrenyeltem. Nem azért, mert béna vagyok - jó, azért is -, hanem mert egy aranyos kis gondolat szaladt át az agyamon. Köhögni kezdtem, mire Ő párszor megütögette a hátam és vigyorogva nézte, ahogy megtörlöm a szám. - Nem akarom tudni, hogy mire gondoltál, amikor félrenyeltél.

- Maradjon az én titkom - pislogtam, majd előre menekültem és megálltam egy fa alatt.
- Azért vannak ötleteim - bökött az oldalamba, amikor beért. - Szóval - vonta fel a szemöldökét, amolyan "Mit is kezdjek veled?" módon, és szinte láttam, ahogy az agyában megjelennek a gondolatok, hogy mivel is kínozzon. Félve vártam a kivégzésem, majd felpillantottam rá.
- Kitaláltad már mivel nyírsz ki? - kérdeztem kíváncsian. Lenézett rám, majd elmosolyodott.
- Ma küzdeni fogsz.
- Az életemért? - szaladt fel a szemöldököm.
- Azért is. De ellenem.
- Birkózni fogunk? - csillantak fel a szemeim.
- Nem - hűtött le egyből. Lebiggyesztettem az ajkaimat. - Le kell terítened.
- Úgy érted itt? - néztem szét, majd felnéztem rá. - A parkban?
- Miért? Nem szereted nyilvánosan csinálni? - vigyorodott el.
- Harry! - szóltam rá elpirulva. Szórakozottan nézett rám, majd felsóhajtott.
- Szóval, ha le bírsz teríteni, elviszlek kajálni.
- Ó, szóval edzünk, aztán zabálunk, hogy aztán megint megtudj edzetni, mint valami állat?
- Aha, valami ilyesmi - vont vállat. - Na! Melegíts be.
- Úgy bemelegítek... - morogtam.
- Nem morog, melegít.
- Ne utasítgass - úgy döntöttem vitatkozni fogok vele, miközben körülötte futkosok.
- Ne feleselj.
- Ne nézz.
- Ne beszélj.
- Fogd be! - leheltem, majd futottam még pár kört és megálltam mellette. Utasítgatott, hogy mit hogy csináljak, szerencsémre jó kedvében volt és még nevetett is néha a feleselésemen.
- Nincs még egy ilyen, akinek ezt megengedném - sóhajtott fel fejcsóválva.
- Mármint?
- Akinek én vagyok az edzője. Hogy így feleseljen, mint te.
- Szóval kivétel vagyok - vigyorogtam. - Ezt eddig is tudtam - legyintettem. - Mert ők semmit sem jelentenek neked. Engem pedig szeretsz - ugráltam előtte.
- De még mennyire - forgatta meg a szemeit mosolyogva. - Na kezdjük. Szóval valamilyen módon... - nem fejezte be, mert meg kellett állítania a kezemet, amivel megakartam ütni. - Nem verekedni fogunk, Brooklyn.
- De én megakarlak ütni - biggyesztettem le a számat.
- Majd máskor - mondta, majd vigyorogva hívogatott a kezével. Nekirugaszkodtam, majd megpróbáltam ellökni, de ellenállt, úgyhogy a buktatásával próbálkoztam meg. De az se jött össze. Még párszor próbálkoztam, majd idegesen fújtattam párat.
- Feladom! - kiáltottam fel.
- Tuti? Mert akkor nem kajálunk.
- Akkor meg miért nem tudsz már elesni? - üvöltöttem rá idegbeteg módon, majd minden erőmet összeszedve nekimentem és meglöktem. Erősen. Meglepődtem, amikor a kezem után kapott és felsikítottam, amikor magával rántott a földre. Nevetett, mikor elterültem a mellkasán és csak lihegtem.
- Valahogy éreztem, hogy csak fel kell téged idegesítenem - röhögött. Felemeltem a fejem és körülnéztem. Nem volt körülöttünk senki, úgyhogy megnyugodtam, hogy senki sem látta a kitörésem.
- Utállak - nyögtem fel, majd visszafeküdtem a mellkasára. Keze a derekamon pihent, miközben én megtámaszkodtam a mellkasán és lenéztem rá. - Jössz egy ebéddel.
- Vacsora.
- Reggeli.
- Mindegy.
- Pizza.
- Azt rendelni is tudunk - mondta, majd felült, velem együtt. Még az ölében voltam, két lábam a két oldalán volt kinyújtva.
- Vagy süssünk valamit - vetettem fel az ötletet. Felvonta a szemöldökét.
- Felakarod robbantani a lakást?
- Nem - nevettem fel, mire elmosolyodott és megölelt.
- Még mindig nem tudom, hogy bírtam ki nélküled majdnem két hónapot - mormolta a nyakamba. Lehunytam a szemeimet, miközben beletúrtam a hajába. Hát, azt én se tudom.


____________________________________________________________________________

Hiiiiiii.x
Oh my gooood, tudoom nagyon sookaat késtem, sajnálooom:(
Nem voltam jó passzban az ősziszünetben, miután megtudtam, hogy jönnek Bécsbe és én nem mehetek, sírtam vagy három napig, aztán kedvem nem volt semmihez, aztán suli jött, nem volt ihlet. De végre megírtaaaam. Fogalmam sincs mikor lesz rész legközelebb, próbálok nem ennyit késni.
Azért remélem tetszeeett:)xx